Ötödik fejezet

Annie idegesen tördelte az ujját, s közben azon morfondírozott, hogy vajon mit kéne tenni ezután.

Mint ahogy a legelején is megmondta, Jack és Miley szinte azonnal egymásra cuppantak, hisz a közöttük lévő vonzódás óriási, és emiatt alig tudták kibírni az elmúlt egy hetet. Ha jobban belegondolt, akkor hamarább össze kellett volna zárnia őket, ugyanis a hadművelet sikeres volt.

Ám mégis kétkedett. Túl hamar kerültek egymás szájába. Mintha valami nem stimmelne közöttük. Ez a gondolat pedig egyáltalán nem hagyta nyugodni.

- Minden oké, Ann? - kérdezte a srác tőle.

Peter közelebb lépkedett a lányhoz, s megállt mellette. Elsőnek az arcára pillantott, amelyen szorongást vélt felfedezni.

- Túl gyors ez, nem gondolod? Oké, hogy most ismét megvan közöttük az intimitás, és látszólag minden rendben van velük... De ez csak a látszat. És, tudod, a látszat néha csal. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt őket egymásnak ugrasztani. Lehet, hogy ezzel csak mindent tönkre basztunk.

- És, ha nem? Ha épp ezzel oldottunk meg mindent? - kontrázott a srác.

- Peter, ezt te sem gondoltad komolyan. Félek. Miley a nyakam fogja venni, ez a faszfej meg nem fog mellette megülni. Össze fognak veszni, és tönkre fogják verni egymás idegeit. Eleinte még tényleg jók voltak együtt. Volt közös pont, tudtak miről beszélni... De most? Most minden egyes kimondott szón összevesznek. Szerinted ez normális? Mert szerintem nem. Nem akarok vészjósló lenni, de ennek az egésznek nem olyan következménye lesz, mint amilyenre vágyunk. Ismét csak veszekedni fognak, végül teljesen szétmennek, Miley idegei tönkremennek, Jack pedig dugásba folytja a bánatát. Mindketten leérettségiznek, majd mennek oda, ahova akarnak. Soha többé nem fogják látni egymást. Így lesz a legjobb mindenkinek.

- Ann, és ha...

- Ha nem? Peter... ide figyelj! Ezeknek csak akkor lesz jó, hogy ha távol maradnak egymástól.

- Akkor ezt elbasztuk? - kérdezte lemondóan.

- El. De azt nagyon. Félek, hogy Miley rohadtul meg fog haragudni rám. Ennek pedig te fogod meginni a levét - mordult a srácra.

Két nappal később kiengedték a két fiatalt a szobából.

Miley teljes mértékben lesokkolódott. Nem hitte volna, hogy a legjobb barátnője ezt tette vele. Csalódott benne. Csalódott Peter-ben is, hisz őt is sokkal okosabbnak ismerte meg. Csalódott Jack-ben, mert rádöbbent, hogy ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Jack és ő sosem lesznek már ugyanolyanok, bármennyire is reménykedett ebben. Jack teljesen más világban élt, mint ő. Az elején még jó ötletnek tűnt kipróbálni az újat, de egy idő után az az új értéktelenedet. Teljesen beleuntak a másikba.

És végül csalódott önmagában. Ismét bedőlt Jack játékának. Ismét csak hagyta magát. Ennyire nincs önkontrollja? Ennyire nem tudja szabályozni a gondolatait, az érzelmeit és a vágyát?

Miközben hazafelé autókáztak, Miley a hideg ablaknak döntötte a fejét, s gondolkodott. Ebben a pillanatban még mindig dühös volt barátnőjére... ám valahogy mégsem haragudott rá kellőképp. Tudta, hogy ezt az egészet csak azért csinálta, mert azt akarta, hogy neki és Jack-nek jó legyen. Nagy kár, hogy ez nem úgy sült el, ahogyan Annie és Peter eltervezte.

Egyet viszont elhatározott magában: leérettségizik és elhagyja ezt a várost.

Elköltözik a szüleitől és a barátaitól.

Egy olyan egyetemre megy, amelyet, hogy ha elvégez, lesz belőle valaki.

Az élete ugyan fenekestül fel fog fordulni, de nem érdekli.

El akarja felejteni ezt a helyet.

Ezt az egész helyzetet.

Mindenkit.

De legfőképp Jack-et.

Negyedik Fejezet

Rettenetesen rövid negyedik fejezet :/ Eh, ez most tényleg túlságosan rövid lett. No, de, majd a következő kárpótolni fog, ugyanis az elrablók szemszögéből lesz íródva.
Kommentelni ér, nem vagyok kannibál <3

All the love, Tina

Miley Waldorf

Jack feje néhány óra múlva is a hasamon pihent, teste pedig egyenletesen emelkedett, majd süppedett. Ajkára egy apró mosoly kúszott, s úgy aludt. Kezem még mindig dús tincseiben pihent, ám nem mozdítottam meg, mivel féltem attól, hogy felébred.
Nem tudom, hogy mennyi ideje feküdhettünk itt, mindenesetre nem is nagyon érdekelt. Tetszett a pillanat. Oh, az nem kifejezés, hogy tetszett! Több, mint egy hét után ismét vele lehetek, s őt ölelhetem - illetve a haját túrhatom. Ez az érzés pedig fantasztikus.
Halk morgás tört fel Jack torkából, ami miatt a kezem elvettem a hajából. Egész testével oldalra fordult, forró kezét pedig a hasamra helyezte. Szeme lassan nyílt fel, s mély barna Irisze belefúródott az enyémbe. Ajkát még szélesebbre húzta, tekintete pedig azonnal rabul ejtett.
- Mióta alszom? - kérdezte kissé rekedtes hangon.
- Pár órája.
- Történt azóta valami?
- Azon kívül, hogy elaludtál, semmi - kuncogtam fel.
- Vicces vagy, Ley - forgatta meg szemét szórakozottan, majd felült.
- Jack! - csattantam fel, majd követve példáját, felültem. - Tiszta víz lett a pólóm! - mutattam az említett ruhadarabra, ami nedves volt.
- Bocs - nevetett fel, majd a hajába túrt.
- Ez egyáltalán nem vicces! - förmedtem rá.
- Oh, dehogy nem! - öltötte ki nyelvét, majd felállt az ágyról. Arca kissé elkomorodott, majd nekidőlt a falnak.  - Nem hallottál semmi mozgolódást?
Kérdésére megingattam fejem, s tehetetlenül figyeltem őt. Arca eltorzult, szeme összeszűkült, tekintete pedig fájdalmas volt. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy mit kéne tegyünk. Az pedig probléma volt, hogy én sem tudtam. Ha minden igaz, itt fogunk megrohadni, ez pedig nagyon nem kedvező sem nekem, sem neki.
- Valamit ki kell találjunk - szólalt meg hirtelen.
- Ki kéne, mert nem itt akarom leélni az életem hátralévő részét - fintorogtam el.
- Szerinted én szeretném? Jutnánk már ki innen...
- Talán, ha próbálkoznánk valamivel, akkor... - ám a szavamba vágott, kicsit sem nyugodtan.
- Most azt mondod, hogy tennem kéne valamit? Igen? Mégis mit? Térden állva nem könyöröghetek annak a seggfejnek, hogy engedjen szabadon! Azt sem tudjuk, hogy miért vagyunk itt, és azt sem, hogy mikor fognak elengedni! - üvöltött rám, arca pedig ráncokkal telt meg.
Felálltam a helyemről, s elé álltam. Nem érdekelt, hogy ő az egyetlen személy, akire számíthatok ebben a helyzetben. Egyszerűen kijött belőlem minden. Minden, ami az elmúlt egy hétben felhalmozódott bennem. Fájt kimondani ezeket a szavakat, de örökké úgysem tarthattam volna bent. Ezt a vallomás-féleséget pedig megérdemelte.
- Jack, elég! Nem azt mondtam, hogy te kell tegyél valamit, hanem azt, hogy próbálkoznunk kéne valamivel! Bármivel... Az Istenit neki már! De, nehogy egyszer nekem legyen igazam! Mindig, de tényleg mindig neked adtam igazat! Sosem hallgattad meg az én véleményem, az utóbbi időben pedig nem is mondtam el, mert tudtam, hogy mindig minden úgy történik,a hogyan te szeretnéd! De most már elég! Végigmondhatom azt, amibe belekezdtem, vagy legyen megint neked igazad? - kérdeztem ingerülten.
Közel vagyok hozzá. Túl közel. Fejem szinte a vállába fúródott, testünk pedig majdnem összeért. Lehajtotta a fejét, ujjával pedig megemelte az állam, s a szemembe nézett.
- Ideges vagy - suttogta, s megpróbálta elfojtani nevetését. Nem sikerült.
- Gratulálok, Sherlock, micsoda megállapítás! - forgattam szemem.
Egy apró vigyor telepedett ajkára, lehunyta a szemét, majd a válla remegni kezdett. Szóval jól szórakozik, mégpedig rajtam.
- Néha egy szemét dög vagy - morogtam az orrom alatt, majd eltávolodtam tőle, s elkezdtem az ágy felé lépkedni.
Ám ő megragadta a kezem, s visszarántott magához. Esetlenül dőltem neki, kezem pedig a mellkasára tapadt. Félve, remegő ajkakkal néztem fel rá. Vigyorgott. Rajtam. A szerencsétlenkedésemen. Köszönöm, Jack, de tényleg!
- Ezt a szemét dögöt te egyszer még nagyon szeretted - suttogta, majd egy apró, égető puszit adott a homlokomra.
Testem beleremegett érintésébe, a légzésem felgyorsult, a szívverésem pedig a többszörösére szaporodott. Teljesen eldobtam az agyam, pedig csak megpuszilt. Ettől a dologtól pedig teljesen elvesztettem az eszem. Talán emiatt is tettem azt, amit nem kellett volna. Igen, valószínűleg a kábulatnak és az elvarázsoltságnak volt köszönhető az, hogy ezt tettem.
A vállánál fogva megragadtam őt, magamhoz húztam, ajkam pedig az ajkára tapasztottam. Nem tétovázott, azonnal falni kezdte remegő ajkam. Kezével megragadta derekam, fordított a helyzetünkön, s a falnak taszított. Ajkunk egy pillanatig sem szakad el. Az érzés pedig... Az érzés pedig fantasztikus volt. Ahogy erőszakosan falta ajkam, ahogy a derekam markolta, ahogy a nevem mormogta... olyan érzésem támadt, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem is szakítottunk volna. Ez az érzés pedig túlságosan is szép volt.
- Mileyh - nyögte nevem ajkamra.
Kezével fenekembe markolt, s megemelt. Lábam dereka köré fontam, kezem nyaka köré fontam, ajkam pedig ismét az övére nyomtam.
Nem érdekelt semmi. Abban a percben, amikor ajka az enyémre tapadt, hirtelen mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem arról, hogy elraboltak, hogy bezárva tartanak, és, hogy talán sosem láthatom újra azokat, akik szeretnek. Bár ott, abban a pillanatban nem is érdekelt.
Ott volt nekem Jack és én is ott voltam neki. És csak ez számított.

Harmadik Fejezet

Sziasztok! Mint ahogy nemrég írtam, az előző két részt átírtam. Nem sokban változott az eredetitől, csupán a helyszín lett más. A történetet már wattpadon is megtaláljátok.
 Kellemes olvasást, és csatlakozzatok a csoporthoz. <3

Miley Waldorf

Lehunyt szemmel vártam azt, hogy elrablónk belépjen a szobába. Tapogatózni kezdtem mindaddig, ameddig meg nem találtam Jack kezét. Körmeimet kézfejébe mélyesztettem, fejem pedig vállába fúrtam. Kellemes illata volt pólójának, ami azonnal belefurakodott orromba. Egy csipetnyi Jack illat keverve egy márkás férfi parfümmel; az egyetlen olyan illat, ami miatt képes vagyok rózsaszín felhőkön lépkedni. A parfüm ismerős volt, talán már túlságosan is. Ezt még én vettem neki a születésnapjára, ami egy hónapja volt. 

Testem remegni kezdett ahogy meghallottam a lépteket. Férfi lehetett, mivel a cipője hangosan kopogott a padlón. A lépések elhalkultak, mocorgást hallottam. Szemem, ha lehetett, még jobban összeszorítottam, hangom elhaltan szólt Jack fülében.

- Félek.

Jack belemarkolt a hajamba, fejem magához húzta, s egy puszit nyomott a homlokomra. Ajka forró volt, szinte égette hideg fejbőröm. Be kellett látnom, hogy hiányzott az érintése, s bármennyire is rossz ezt így bevallani, nagyon is jól esett az, amit csinált. Bár, akkor még jobban esett volna, ha máshol, más körülmények között ajándékoz meg egy ártatlannak tűnő puszival. 

- Minden rendben lesz - hangja kissé rekedtes volt, ám megnyugtató. 

Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy semmi sincs rendben, és, hogy ezután sem lesz semmi sem a helyén. Mégis... Mégis hiszek neki. 

- Itt a kaja - érdes, férfias hang szakította félbe meghitt pillanatunkat.

Fejem felemeltem, szemem kinyitottam, s a férfira pillantottam. Magas volt, majdhogynem két méter. Fekete símaszkot viselt, ruházata is ugyanilyen színű, csupán a cipője volt fehér. Kezében két bagett alakú valami volt, amit aztán elénk dobott. Nem mondott ezután semmit, csupán sarkon fordult, s kiment. Az ajtó egy kattanással jelezte, hogy bezárult. Ismét egyedül maradtunk. 

Nem mozdultam meg, ugyanúgy meredtem magam elé, mint akkor, amikor az ismeretlen férfi a szobában volt. Tekintetemmel felmértem a nemrég kapott ételnek sem nevezhető valamit. A kinézete nem volt szokványos, az sem biztos, hogy az íze is ugyanolyan, mint amilyennek eddig megszokhattam. A színe teljesen más volt, talán por fedte be a felszínét. 

- Éhes vagy? - gondolat menetem a mellettem ülő fiú szakította félbe. 

- Rettenetesen - húztam el ajkam, kezem pedig a hasamra helyeztem. 

- Akkor meg kell ennünk ezt az akármit - fintorodott el, majd előremászott a pék süteményért.

 Miután mindkettőt a kezében tartotta, visszaült mellém, pólójával pedig megpróbálta megtisztítani a koszos részt. Felsője tisztább felét a bagett egyik oldalához simította, majd, miután a por legnagyobb részét letörölte a felületről, megfordította a süteményt, s a másik oldalát is megtisztította.. Eljátszotta mindezt még egyszer, majd megvizsgálta a már ételnek nevezhető bagetteket. A tisztábbikat nyomta a kezembe, a másikba pedig már majdnem beleharapott, de megállítottam.

- Cseréljünk - mondtam szemét pásztázva.

- Nem. A tied a tiszta - bólintott, majd válaszra sem várva beleharapott a bagettbe. 

- Ez akkor sem fair.

Hátam nekidöntöttem a hideg falnak, kezem karba tettem, s úgy vizslattam a fiút, aki jóízűen ette a süteményt. Arcán ugyan ott volt az a jellegzetes fintor, ami akkor jelent meg ajkán, amikor valami nem teszik neki. Alaposan megrágott minden egyes falatot, majd lassan, kevés kínnal fűszerezve lenyelte azokat. 

- Ennyire rossz? - kérdeztem, s ajkamba haraptam, leplezve halk nevetésem.

- Ennél még te is jobbat készítesz - fintorodott el, miután lenyelte az utolsó falatot.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem jól főzök? - háborodtam fel, s kihúztam magam.

- Nem, én egyáltalán ne... - ám nem hagytam, hogy befejezze.

- Ne! Ne is próbáld tagadni! Utálod a főztöm, sőt, mindig is utáltad - felháborodást színlelve fordítottam el fejem.

- Ley, tudod, hogy ez nem így van... - kezét a vállamra helyezte, majd lassan végigsimított rajta. 

Testemben jóleső borzongás futott végig, szívem is kihagyott egy ütemet. Arcom vörösbe váltott, de megpróbáltam türtőztetni magam. Mély levegőt vettem, hátam kissé kihúztam, majd felé fordultam. Nem néztem a szemébe, mert ha megtettem volna, akkor elvesznék benne. Még mindig remegtem, a légzésem is szaporátlan volt. Rá pillantottam, s megeresztettem felé egy mosolyt. 

- Nem mérgező, igaz? - pillantottam a kezemben lévő ép bagettre. 

- Még élek - rántotta meg vállát. 

Arca kissé kivörösödött, ám mindezt leplezte azzal, hogy elfordította a fejét. Mély levegőt vett, majd kifújta azt. A kezemben lévő bagettre pillantottam, majd lehunyt szemmel beleharaptam. Nem volt rossz íze, sőt, kifejezetten ízletes volt... mindaddig, ameddig bele nem haraptam valami keménybe Q hirtelen jött keménység miatt pedig a torkomra szaladt a számban lévő kaja. Az arcom eltorzult, a szememből kicsordult egy könnycsepp, torkomban pedig egy keserű szájíz keletkezett. Köhögni kezdtem, a fejem pirossá vált, a levegő után kapkodtam. 

Jack felém emelte a tekintetét, majd miután észrevette, hogy mennyire szerencsétlen állapotban vagyok, a hátamhoz emelte a kezét, majd addig ütötte azt, ameddig rendbe nem jöttem. A levegőt még mindig szaporátlanul vettem, de kezdtem lenyugodni. Fejem vállába fúrtam, kezemmel átöleltem derekát, s ismét beleszippantottam pólójának illatába.

- Azt mondtad... azt mondtad, hogy nem mérgező - makogtam, s próbáltam nem elröhögni magam. Ilyen szerencsétlen csakis én lehetek. 

- Rád minden életveszélyes - nevetett fel, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Ez azért sértő volt - távolodtam el tőle, s összeráncolt szemöldökkel néztem szemébe. 

Erre már nem válaszolt semmit, csak felállt mellőlem, s az egyik szekrényhez lépett, amelyen könyvek sorakoztak. Jack szeretett olvasni, persze csak a legnagyobb titokban. Otthon rengeteg regénye volt, esténként pedig olvasni szokott. A húgát is ő tanította meg olvasni, talán emiatt is fejlettebb az osztálytársaihoz képest. 

Miután végigpásztázta a sorokat, kivett egy vastagabb könyvet, majd nekidőlt a falnak, s úgy lapozta fel legújabb szerzeményét. Alaposan áttanulmányozta a tartalom jegyzéket, majd bele is kezdett az olvasásba. 

Felálltam a helyemről, s mellé léptem. Egy olyan Verne könyvet tartott a kezében, amelyet már rengetegszer kiolvasott. Tőlem kapta a saját példányát, azt mondta, hogy ezért is szerette annyira. 

- Ismerős a könyv? - kérdeztem tőle hirtelen. 

Tekintetét rám emelte, majd megeresztett egy mosolyt. Hirtelen összecsukta a könyvet, majd visszatette a helyére.

- Hányszor olvastad ki? - kérdeztem ismét, tekintettel arra, hogy az előbb nem válaszolt.

- Azóta amióta megvan, vagy azóta, amióta szakítottunk? - pillantott rám, tekintete pedig azonnal rabul ejtett. 

- Melyik volt többször? - fejem a földre szegeztem, ezzel leplezve zavarom.
- Szerinted? - keserű mosoly kerekedett ajkára, szívem pedig ketté hasadt.
Arcomon akaratlanul is legördült egy apró, jelentéktelennek tűnő könnycsepp. Fülemben zúgni kezdett egy sípoló hang, amely majd' megőrjített. Kezemmel letöröltem a felszabaduló cseppeket, majd mély levegőt véve megpróbáltam visszafogni magam. Nem sírhatok. Előtte nem. Ő képes volt túllépni rajtam, akkor nekem is sikerülni fog. Nem mutathatom azt, hogy fáj, mert ő sem mutatta azt, hogy megviselte őt a szakítás, hisz egy hét után már más lány szájában kutakodott. Akkor biztos, hogy nem rám gondolt. Nagy kár, hogy én minden pillanatban őt látom magam előtt.
- Minden oké?
Felemeltem a fejem, s ránéztem. Itt volt, és mégis annyira távol. Nem érinthettem meg, nem csókolhattam meg akkor, amikor akartam, nem ölelhettem át akkor, amikor kedvem szottyant rá. Nem tehettem már semmit, mert már nem volt közünk egymáshoz.
- Persze. Minden - bólintottam, ezzel is igazolva hazugságom.
Eltorzult arccal sétáltam az ágy széléhez, majd elterültem rajta. Kezem magam mellé helyeztem, tekintetem pedig a mennyezetre szegeztem. Szép fehér volt...
Jack hirtelen ledobta magát az ágyra, s úgy feküdt le, hogy a fejét a hasamra helyezte. Dús, fekete tincsei belepték hasam. Kezem akaratlanul is önéletre kelt, emiatt pedig elkezdtem simogatni a haját - úgy, mint rég. Ajkára egy elégedett mosoly telepedett, szemét pedig lehunyta, s hagyta, hogy tovább folytassam az előbbieket. Úgy viselkedtünk, mintha nem történt volna semmi. Mindebben pedig az volt a rossz, hogy nekem nagyon is tetszett, sőt, ő sem állt ellen a csábításnak.
Fogalmam sincs, hogy meddig leszünk még itt. Azt sem tudom, hogy fog-e változni a kettőnk között lévő kapcsolat. De egyben biztos vagyok: semmi sem lesz a régi. 

Második Fejezet

Haay guys!
Tudom, tudom, sokkal de sokkal későbbre ígértem a részt, de nem tudtam megállni, hogy fel ne rakjam :3 
Ez a rész kissé megmagyarázza az előzőt. 
Véleményeket ne felejtsetek el hagyni, bármilyen formátumban elfogadom. <3
ÁTJAVÍTVA - nem sokban tér el a nemrég publikált fejezettől, de van benne egy kevés eltérés. 
Szép estét <3

Miley Waldorf

Idegesen túrtam hajamba, az elmúlt öt perc alatt már vagy harmadjára. Felálltam a földről, s körbe-körbe járkáltam - ezzel is ingerelve Jack-et. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tegyünk. Minden egyes lehetséges szabadulási tervet el kellett vessek, ugyanis egyik sem volt megvalósítható. Mindegyik ötletben akadt valami hiba, valami nem oda illő, ami miatt használhatatlanná vált az egész gondolatmenet. Valaminek lennie kell, hiszen mindennek van megoldása. Semmi sem lehetetlen, így ez sem lehet az!
A pokolba vele! Innen sosem jutunk ki!
Ledobtam magam a földre, majd fújtatva kezdtem piszkálni az alattunk lévő szőnyeget. Semmi sem érdekelt. Úgysem jutunk ki innen, vagy ha mégis, akkor eladnak, vagy ki tudja, hogy mit csinálnak velünk. Kilátástalan a helyzet, s ahogy az én és a Jack szüleit ismerve, sosem jutunk ki. Mondhatni ez a halálos ítéletünk.
  Mocorgást hallottam, majd cipőkopogást, végül valaki - kizárásos alapon Jack-re tippeltem - megállt mellettem. Kezével megtámasztotta magát, majd leült mellém. Egyik lábát az enyém mellé helyezte, karja pedig súrolta az enyémet. Másik lábát felhúzta, s megtámasztotta benne fejét.
- Mi történt az este? Hátha így rájövünk, hogy hogyan is jutottunk ide - nyögte ki pár másodperc múlva.
- Buliban voltunk... - motyogtam magam elé meredve.
- Na nem mondod, Einstein! Valami újat, mert erre már rájöttem - forgatta szemét, bár tudtam, hogy legbelül mosolyog.

 Megragadtam Annie karját, s kifelé húztam. Bármennyire is elakartam tűnni innen, nem sikerült, ugyanis barátnőm sokkal, de sokkal erősebb volt nálam. Lazán megállt egy helyben, nekem pedig esélyem sem volt tovább menni, mivel nem tudtam magam után húzni. Idegesen fordultam vissza, majd lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt. Annie arcára egy elégedett mosoly telepedett, majd a tömeg felé biccentett. Felhúzott szemöldökkel ráztam meg a fejem, jelezve, hogy nincs az az Isten, aki miatt bemennék a részeg, perverz emberek közé csak azért, hogy fogdossanak.
- De most miért? Csak tán' nem akarsz Meyers közelében lenni? - ajkára egy apró, kissé pimasz mosoly kerekedett.
 Tulajdonképpen tényleg miatta nem akarok bemenni a tömegbe. Ugyan meg kéne mutassam neki, hogy igenis képes vagyok nélküle élni, és, hogy boldog vagyok, de ez amúgy is csak a látszat lenne. Valójában szarul vagyok, sőt, még annál is rosszabbul. Hiányzik. Baromira hiányzik, s fogalmam sincs, hogy mi lesz velem ezután. A szerelmi életem romokban, a családom utál, s nem tudom, hogy melyik főiskolára jelentkezzek. Mindez pedig csak májusban.
- Nem Jack miatt nem megyek be a részeg tömegbe, hanem azért, mert nincs gusztusom ennyi undorító emberhez - forgattam szemem.
- Aha, persze.
Egy a baj a legjobb barátnőkkel: fél másodperc alatt rájönnek, hogy mikor hazudsz, és, hogy mikor mondasz igazat. 
Úgy tűnik, ilyen pillanat volt ez is. Nem szólt semmit, csupán állt előttem, s mosolygott. Tudta. Tudta, hogy hazudok, s hogy azért nem akarok visszamenni a többiekhez, mert meglátom Jack-et és sírógörcsöm lesz, vagy, mert Jack is a többiekkel van. 
- Ugyan már, Ley, nem lesz semmi probléma. Ha ott lesz, akkor mi elmegyünk onnan, vagy tudja a bánat! Csak ne álljunk itt úgy, mint akik nem normálisak. Rendben? - kérdezte, kezét pedig felém nyújtotta. 
Pár másodperces gondolkodás után beleegyezve bólintottam, majd kezem kezébe helyeztem, s visszamentünk a tömegbe. Azonnal megcsapott a tömény alkohol szag és a füst mámorító, mégis keserű illata. Nem volt kellemes, inkább hányingerkeltő, mégis tűrtem mindaddig, ameddig a pulthoz nem értünk. A felszolgálófiú épp egy másik lányt szolgált ki, így megálltunk az egyik szék mellett, s türelmesen vártuk a sorunkat. 
- Mit hozhatok a hölgyeknek? - villantott meg egy csábos mosolyt a srác.
Angol akcentus. Szexi angol akcentus. Szexi angol akcentus, ami Annie gyengéje. Elaléltan figyelte a srác éjfekete szemét, majd halk, kissé magas hangon választ is adott a kérdésre:
- Valami jó erőset.
- És te, kislány? Mit innál most a legszívesebben? - pillantott felém.
Két pislogás után magamhoz tértem, majd megráztam fejem, s a srác tekintetébe fúrtam az enyémet. Szeretem a szemkontaktust; ilyenkor mindig rájövök, hogy az, aki velem beszél, hazudik-e vagy sem. A srácnak ártatlan, mégis macsós tekintete volt. 
- Egy narancslevet - mosolyt villantottam rá.
- Ugyan, Ley, ezt te sem gondoltad komolyan! Egy hete már, hogy szakítottatok, ideje, hogy kitombold magad, és, hogy felszedj valami helyes pasit - húzogatta barátnőm a szemöldökét, ezzel elmondva azt, hogy a pultosfiú dögös.
Annie, drágám, erre magamtól is rájöttem. Bár a szerelmetes, elalélt pillantásod segített abban, hogy megállapítsam ezt a tényt. 
- Jó lesz nekem a narancslé is - bólintással erősítettem meg állapításom.
A ismeretlen srác kifújta a levegőt, majd ellökte magát a pulttól, s kitöltötte nekem a kért italt. Miután mindketten fizettünk, elmentünk a jól megszokott helyünkre, azaz az egyik sarokba, ahol is egy asztal köré gyűltek az iskola híresebb, menőbb diákjai. Arcom eltorzult, ahogy észrevettem Jack-et, ölében Felicity-vel, azaz a szőke lánnyal a suliból, akinek rettenetesen vékony hangja van, rózsaszín ruhákat hord, legtöbb testrésze pedig mű. Nos, Jack, elég mélyre süllyedtél.  

- Felicity-vel iszogattál - csattantam fel, miután feleszméltem a visszaemlékezésből.
- A francba! Pedig reménykedtem benne, hogy csak álmodtam - nyögte kissé eltorzult hanggal.
- Pedig eléggé jól elvoltatok - röhögtem fel, ahogy magam előtt láttam a szőke csajt és Jack-et, ahogy épp nyálat cseréltek.
 Szívem pedig abban a pillanatban elszorult, ahogy ez a kép megjelent a fejemben. A tény, miszerint Jack már nem az enyém, szinte megbolondít. Láttam azt, ahogy Jack mást csókol, és, ahogy mást ölel. Felfoghatatlan és elszomorító. Tekintetem komorrá vált, ahogy magamban filozofáltam, szinte el is felejtettem, hogy Jack Meyers, az ember, akit utálnom kéne, most itt ül mellettem, s érthetetlen arckifejezéssel vizslat.
- Minden oké? - vonta fel szemöldökét, miután felém fordult.
- Persze. Miért ne lenne az? Csak eszembe jutott valami - hadartam, majd ismét belemerültem gondolataimba.

Mosolyogva foglaltam helyet barátnőm mellett, majd mit sem törődve azzal, hogy tőlem nagyjából másfél méterre épp nyalakodnak, belekortyoltam italomba. Finom volt, nehezen lehetne rájönni arra, hogy az egész lötty vegyszerekből és színezékekből állt. Félszemmel rásandítottam az új álompárra, akik még mindig ugyanazt gyakorolták, mint pár másodperccel ezelőtt. Nem figyelem őket. Nem nézem, hogy boldog, és, hogy jól megvan nélkülem is. Nem nézem azt, hogy mással csókolózik. Hisz nem is érdekel. Boldog vagyok nélküle, nem de? Mondhatni tökéletes az életem. Nem is értem, hogy miért gondolok megint rá...
- Hé, kislány, van kedved egy kis tánchoz? - állt meg mellettem egy srác. 
Haja kissé ziláltan állt fején, ajka duzzadt volt, ami amiatt is lehetett, hogy nemrég vált el az alkalmi barátnőjétől, vagy csak azért, mert egyszerűen ilyen formás ajka volt. Végignéztem rajta, s megállapítottam, hogy seggrészeg. Visszafordultam a többiekhez, pontosabban ránéztem Jack-re - persze csak félszemmel. Teste kissé megfeszül, ajkát összeszorította, s úgy mérte fel a mellettem álló pasast. Szeme összeszűkült, ahogy megállapította azt a tényt, ami az előbb nekem is sikerült. Kezét ökölbe szorította, s megpróbálta türtőztetni magát. Talán... féltékeny? Ugyan, az képtelenség. 
Bár a tekintetéből ítélve az volt. S, ha az volt, akkor fokoznunk kell egy kicsit, nem igaz? A fiúra pillantottam, aki még mindig mellettem állt, s a kezét nyújtotta. Megvillantottam egy aranyos mosolyt, majd felálltam a helyemről. Narancslevemet az asztalra helyeztem, majd Annie-ra pillantottam, jelezve, hogy vigyázzon rá. Újdonsült partneremre néztem, majd mellé léptem.
- Örömmel - ezzel átkarolt, majd maga után húzott, s bementünk a tánctér közepébe. 
A zene hangosan dübörgött a hangszórókból, még a saját gondolatomra sem tudtam igazán figyelni. A srác kezét éreztem meg derekamra tapadni, majd nedves testét a hátamhoz dörgölődni. Büdös volt. Izzadt és büdös. Gusztustalan. A gyomrom pedig kezdte felmondani a szolgálatot. 

- Jézusom - motyogtam kábultan, fejemből pedig megpróbáltam kiverni ezt a furcsa emlékképet.
Ha lehunyom a szemem, akkor a srácot látom, és, ha nagyon beleképzelem magam, akkor még a szagát is érzem.
- Csak nem Pete-t látod magad előtt? - kérdezte röhögve a mellettem lévő.
Kínos nevetésben törtem ki, s dús tincseimbe túrtam. Fejem felé fordítottam, majd egy grimasszal jutalmaztam.
- Az volt a neve? Legalább tudom, hogy következő alkalommal milyen nevet mondjak, hogy ha igent szeretnék mondani a felkérésére - öltöttem ki nyelvem.
 Teste ismét megfeszült, magamban pedig hangosan nevettem. Féltékeny volt, ehhez már kétség sem fért. Szeme összeszűkült, ahogy meglátta vigyorgó tekintetem, s kezét is ökölbe szorította.
- Ezt te sem gondoltad komolyan! Az a pali nem a te eseted - jelenti ki, majd felszegett állal elfordítja fejét.
- Igen? Akkor ki az esetem? - vontam fel szemöldököm.
- Hát... öhm... szóval a te eseted olyan, mint... - kezdett bele, viszont elkezdett gondolkozni.
 Arca vörösbe burkolózott,ami miatt kissé hasonlított egy érett paradicsomhoz. Nem nézett rám, még csak fél szemmel sem, inkább maga elé meredt, ezzel is leplezve zavarát. Az elmúlt évek során sosem láttam ennyire zavartnak. Egyszer sem viselkedett így, még akkor sem, amikor kínos helyzetekbe került, esetleg kerültünk.
- Olyan, mint amilyen te vagy? - kérdésem azonnal megbántam, ugyanis ezzel elárultam magam.
- Nem, Ley, nem olyan, mint amilyen én vagyok. Sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz. Egy olyan palit, aki jobban megbecsül, és tisztel, és nem dob el csak azért, mert fontosabb a büszkesége.
 Szívemben egy őrült, hasogató érzés keletkezett, amely nem hagyott nyugodni. Félve pillantottam rá, ám ő még mindig a semmibe meredve ült mellettem. Nem mertem hozzászólni, rá nézni is csak félve tettem. Jó, mégis fájó érzés volt ezt hallani tőle. Tudni azt, hogy szerinte nem volt elég jó számomra, kissé felfoghatatlan. Hiszen ő tökéletes volt. Persze, neki is voltak hibái, de én elfogadtam őt azokkal az őrült dolgokkal, amelyek meghatározták a jellemét.
- Honnan tudod, hogy nem voltál elég jó nekem? - kérdeztem tőle kissé halkan.
 Felém fordult, ajkára egy apró, kósza mosoly kerekedett, s mély levegőt vett.
- Csak tudom, Miley - hunyta le szemét.
Folytatta volna, de a zár kattant, az ajtó hirtelen nyikorogni kezdett, majd egy csapódással kinyílt.

Első Fejezet

Sziasztok! Elsőnek is köszönöm a négy feliratkozót és a kommentet, valamint az oldalmegjelenítést is! Rettenetesen hálás vagyok mindezekért! A design alakulóban van, remélhetőleg a hétre - maximum a jövőhétre - készen is lesz. A részről csupán annyit, hogy rettenetesen rövid lett - kicsivel több, mint 1000 szó, ami nagyon kevés. De, emiatt nem kell aggódni. Mihelyst megírom a vizsgákat és meg is lesznek az eredmények, hosszabb, terjedelmesebb részek lesznek publikálva. 
Észrevételeket, kommenteket, véleményeket elfogadok!
Kellemes olvasást, és csatlakozzatok a csoporthoz.
FIGYELEM! A rész át lett javítva! A helyszín nem volt valami hihető, ezért átjavítottam :)

Miley Waldorf

 Fejemet mintha több millió kővel dobálnák, annyira hasogatott. Szemhéjamra több tonnás súlyok nehezedtek, s alig tudtam felnyitni azokat. Puha. Valami puhán terültem szét, de fázott a hátam. Talán a egy kényelmes ágyon fekszem, de ez nem olyan biztos. Ha visszaemlékezem a tegnap estére, akkor csak bekerülök egy fekete lyukba. Minden olyan homályos. Van egy pár képkocka a fejemben, de az sem olyan tiszta, mintha teljesen kitörlődött volna a fejemből. Vajon ez a másnaposság? Mert ha igen, akkor köszönöm szépen, de nem kérek többet. Bár azt kétlem, hogy a tegnap éjjel sokat ittam volna. Ismerem a mértéket, tudom, hogy miből mennyit kell innom, és sosem lépem át azt a vékonyka, majdhogynem láthatatlan mércét. Szóval a másnaposság kilőve. Inni csupán egy narancslevet ittam, s annak is normális íze volt, szóval a begyógyszerezés-elméletet is el kellett, hogy vessem.
 Ismét megpróbálkozom a szemhéjam felnyitásával, ám tervem kudarcba fulladt. Végtagjaim mintha megfagytak volna, semmimet sem tudtam megmozdítani. Olyan voltam, mint egy marionett baba. Csak akkor mozoghattam, amikor a bábmester szeretné, hogy mozogjak. Ám az én bábmesterem valami miatt nagyon megutálhatott, ugyanis semmi energia nem volt izmaimban, s meg sem tudtam mozogni.
 Hallom a nevem... Valaki szólongat. De ki a fene lehet? Hangja ismerős. Férfias. Határozottan férfi van mellettem. Forró lehelete szinte égetette arcom, ahogy a fejem fölé hajolt, s úgy szólogatott. Szemem ismét megpróbáltam kinyitni, ám ezúttal félsikert könyvelhettem el magamban, ugyanis sikerült, de nem teljesen. Homályos volt minden, szinte alig láttam valamit. A háttér világos volt, az előttem lévő ember pedig egy fehér pólót viselt. Haja barna volt, de lehetséges, hogy fekete. Arca elmosódott előttem, kivehetetlennek bizonyult minden egyes porcikája.
 Halk nyöszörgés hagyta el szám, szemem ismét becsuktam, ezután pedig bevetve minden energiám ismét megpróbálkoztam a látással. Ezúttal sikerült is. A kép kitisztult, magam előtt pedig azt a személyt láttam, akit most legszívesebben a hátam közepére sem kívánnék. Ott állt, jobban mondva térdepelt mellettem Jack Meyers, az exem.
 Haja most is, mint úgy általában mindig, kissé összetúrva állt fején. Ajakpiercingjébe harapott, ahogy észrevette, hogy kezdek magamhoz térni. Arca aggodalommal volt teli, szeme alatt pedig fekete karikák húzódtak meg. Ingerülten túrt fekete tincseibe, s ahogy látta, hogy velem már kezd minden rendben lenni, felállt, majd ellépkedett mellőlem.
- Hol a... pokolban vagyunk? - kérdeztem kissé rekedtes hangon, majd kezemet megtámasztva a párnában, felültem.
- Ha tudnám, akkor biztos nem ebben a szobában lennék, ami amúgy teljesen ismeretlen számomra - forgatta szemét a srác.
- Fantasztikus - motyogtam, majd kikászálódtam az ágyból.
Elrendeztem a nadrágom, majd alaposabban körülnéztem. Kénytelen voltam beismerni, hogy össze vagyok zárva Jack Meyers-el, az emberrel, akit utálnom kéne, de szeretem. Megráztam a fejem, majd minden figyelmemet a körülöttünk lévő dolgokra tereltem. Egy óriási francia ágy állt a hátam mögött, két oldalt pedig éjjeli szekrények helyezkedtek el. Egy szekrény állt az egyik sarokban, a másikban pedig egy asztal, mellette két székkel. Csupán csak ezután pillantottam meg az ajtót.
Gyors léptekkel közelítettem meg, s azonnal nekimentem. Ismertem Jack-et, s tudtam, hogy a "nyitott ajtó" módszert már ő is elvetette, mert ha ez az elv bevált volna, akkor nem mellettem porosodna. De... ez az ajtó. Ez a mesés, csodás, szemét ajtó nem akarja, hogy áttörjem őt. Egyszerűen nem engedi, hogy a túloldalra jussak. A francba!
- Kár próbálkoznod. Esélytelen - szólalt meg, mire felé fordultam.
 Lazán nekidőlt a falnak, kezét karba tette, s úgy figyelt. Egy kisebb fénysugár verődött rá - ami a fölöttünk lévő csillárból származott -, emiatt pedig megcsillant barna szeme. Ajkán egy kósza, gúnyos, mégis szexi mosoly villant meg. Azt hiszem ez a mosoly miatt szerettem bele. Sőt. Határozottan a mosolya miatt.
- Nehogy már te mondd meg, hogy mit kéne tegyek. Rendben van? - mordultam rá, ezzel visszatérve a való életben, amelyben is egy szobában vagyok bezárva egy olyan személlyel, akit most a hátam közepére sem kívánnék.
 Remek. Őszintén szólva ez volt minden álmom. Minden egyes éjjel azon filozofáltam alvás és lazítás helyett, hogy milyen lenne egy csili-vili szobában együtt lenni Jack Meyers-el. De tényleg. Elgondolkodtam azon, hogy milyen lehetne vele újra beszélni, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy a baj ezzel. Eme kis történetből csak az utolsó rész igaz. Az első nem igazán.
- A kis Miley-nak kinyílt a csipája? Ezt is megéltük? - nevetett fel szarkasztikusan.
- Épp a te beszólásodra vagyok kíváncsi ebben a nyomorult percben. Veled ellentétben én megpróbálok kijutni ebből a valamiből. De te csak támaszd nyugodtan a falat, mert ha mindezt nem tennéd, akkor kidőlne - forgattam szemem, majd visszafordultam az ajtóhoz.
- A humorodat ma is otthon hagytad - hanglejtéséből ítélve mosolygott.
 Miért kell mindig mosolyognia? Az az átkozott mosoly... egyszer a sírba visz.
- Miért? Te talán magaddal hoztad? - horkantottam fel.
 Hajamban kezdtem el turkálni, s jobb oldalról előhalásztam egy hullámcsatot. Kissé szétnyitottam azt, majd az egyik részét beledugtam a zárba. Mozgattam benne, húzogattam is, megpróbáltam minden egyes mozdulatot, de sehogy sem sikerült kinyitnom a zárat. Fújtatva dőltem neki az ajtónak, tekintetem pedig a plafonra vezettem. Ki tudja, hogy mennyi ideje fekszem ebben a valamiben, s fogalmam sincs, hogy mennyi ideig maradok még itt, de egyben biztos vagyok: ha innen valaha is kijutok, a szomszéd városban lévő elmegyógyintézetbe fogok kerülni, ugyanis Jack Meyers az őrületbe fog kergetni.
- Mióta lehetünk itt? - pár perc után szántam rá magam arra a kérdésre, amely egy ideje fúrta már az oldalamat, de reménykedtem benne, hogy nem hallja meg.
 Úgy tűnik, imáim nem kerültek meghallgatásra, mivel meghallotta. Felém pillantott, majd pár másodperc után választ is adott:
- Nem tudom. Pár órával ezelőtt keltem fel, azóta tehetetlenül ülök itt - rántotta meg vállát hanyagul.
 Fantasztikus. De legalább nem egyszavas választ adott, úgy, mint ahogyan szokása. Felé pillantottam. Helyet foglalt a földön, lábát kinyújtotta, keresztbe tette, fejét pedig nekidöntötte a falnak, s felfelé szegezte, majd mélyet sóhajtott. Arcán megannyi érzelem átfutott, amelyeket sehova sem tudtam tenni. Ennyire gondterheltnek, magatehetetlennek még sosem láttam, s biztos vagyok benne, hogy többször nem is akarom látni ezt a fajta énjét. Jack sosem volt az az aggódó típus, mindig mindent lazán kezelt. Nem voltak nagyobb problémái, de ha adódtak is, azokat hamar kezelte, s nem kért segítséget mástól. Az a másfél év alatt, amelyet úgy töltöttünk el, mint egy pár, rengeteg minden érte: elvesztette nagyapját, akit rettenetesen szeretett és tisztelt, belekerült egy válásba, s döntenie kellett, hogy az apja vagy az anyja mellett fog maradni. Végül inkább a nagymamája mellett döntött, s azóta is vele él. Az néniből senki sem nézné ki, hogy már a hatvanas éveit koptatja: sportos, divatos, modern nagymama, aki imád unokáival lenni.
 Jack imádja a húgát. Rengeteg időt töltöttek együtt, ha nem velem volt, akkor épp a kis Charlotte-nak segített a tanulásban, vagy épp öltöztetőset és fodrászosdit játszott. Egy fodrászos játékban én is részt vettem, s rettenetesen élveztem. S nem, nem csak azért, mert láttam Jack-et felismerhetetlen, összebizgerált hajban, hanem azért, mert megmutatták, hogy milyen is a szeretet. Az otthoniak nem igazán törődtek velem, mindig is a magam lábán álltam meg. Az őseim cégvezetők voltak, így nem volt idejük sem rám, sem a nővéremre.
 Miközben magamban kiveséztem exbarátom és a saját életem, eszembe jutott valami. Hirtelen tapogatózni kezdtem. Megnéztem zsebem, majd a titkosabb rejtekhelyeket is - azt persze elfordulva. Minden egyes rejtett zugom üres volt. Ismét ellenőriztem, de most sem jártam sikerrel. Nincs nálam a telefonom. Fejem felemeltem, majd Jack-re néztem, aki még mindig ugyanúgy bámulta a hófehér mennyezetet, mint ahogyan néhány perce tette.
- Mondd, hogy megvan még a telefonod! - hangom kissé felemeltem, mire rám pillantott.
Megforgatta szemét, s nemlegesen megrázta a fejét. Tekintetét ismét visszavezette a mennyezetre, s gondolataiba merült. Olyan könnyen kezeli ezt az egészet. Ki tudja, hogy ki hozott minket ide, és, hogy mit akarhat majd velünk. Az is lehet, hogy szervkereskedők, vagy tudja a fene. Én itt remegek, mint a kocsonya, s rettegek attól, hogy mi lesz velünk ezután, Jack Meyers pedig nyugodtan ül a földön, s bámulja a semmit. Fantasztikus kilátások, egy fantasztikus helyen és egy fantasztikus ember társaságában. Mi ez, ha nem átok?

Prológus

Miley Waldorf

- Elegem van belőled! - jelenti ki exbarátom az elmúlt öt perc alatt már vagy hatodjára.
- Az érzés kölcsönös, Meyers! Fogalmam sincs, hogy mit keresel még itt! - feleltem kimérten, bár tudtam, ahogy kiteszi a lábát a szobámból, sírni fogok.
- Nem is akarok itt lenni - vágott vissza, de még mindig nem ment el.
 Végignézett rajtam. Apró, kissé gúnyos mosoly telepedett arcára, ahogy észrevette azt, hogy mennyire szerencsétlenül festek. Én is röhögnék magamon, hogy ha tükörbe néznék, csupán annyi az egész, hogy nincs tükröm. Felnevetett.
- Ha nem akarsz itt lenni, akkor miért vagy még itt? Úgy sincs már közünk egymáshoz - suttogtam, s elfordítottam fejem.
 Lehunyt szemmel vártam az újabb csapást, de csak egy ajtó csapást kaptam válaszul. Elment. Itt hagyott. Egyedül maradtam a könnyeimmel, a bajaimmal és a fájdalmammal.
 Fájt. Baromira fájt, legbelül már mardosott is. Egész testem remegni kezdett, arcomon pedig végigfolytak az első könnycseppek. Fejem átváltott vörös színbe, pólómat pedig belepték a nedves foltok. Behúzódtam szobám egyik sarkába, s kezembe véve zsebkendőimet, keserves sírásba kezdtem. Eddigi halk szobámat betöltötte a hangos, kínnal teli sírásom.
 Ő volt az első és egyetlen férfi, vagy fiú, akit közel engedtem magamhoz. Neki mondtam el mindent magamról, ő tudja a titkaimat, félelmeimet, bajaimat. Tud rólam mindent, még azt is, amit a legjobb barátnőmnek sem merek elmondani. Ott volt mellettem, ha kellett. Nála aludhattam, ha anyáék kiverték a hisztit, s ő is nálam töltötte az estét, ha nála voltak problémák - amely az utóbbi időben rengetegszer meg is történt. Sosem mondtam róla rosszat, és ha lehetett, akkor csak vele voltam. Voltak kisebb vitáink, de... most őszintén! Melyik tinédzser szerelmes párnak nincsenek vitái. Mindenhol akadnak nézet eltérések, ahol pedig nem, ott valami nagyon nincs rendben. Minden párnál előfordul legalább egy olyan eset, amelyben a két fél nem ért egyet. Nem igaz? Nálunk is voltak ilyen esetek. Nem sok, épp elegendő ahhoz, hogy normális, kiegyensúlyzott, harmonikus kapcsolatot ápoljunk egymással.
 Nem értem, hogy hogyan is történhetett ez az egész. Ez a veszekedés egy oltári nagy baromság! Még értelme sem volt. De... ő komolyan vette. Vagy... én vettem komolyan. A fene tudja már, hogy miről veszekedtünk! Csak folytattuk ott, ahol nemrég abbahagytuk. Már tétje és témája sem volt a civakodásunknak.
 Most pedig itt tartunk. Meghúzódva szobám egyik sarkában sírom el a bánatom egy doboz papírzsebkendőnek, s közben azon filozofálok, hogy vajon hol rontottam el. Ő pedig? Talán a haverjaival elment valahova bulizni, épp úgy, ahogyan mindig, mivel ő így vezeti le a feszültséget. Az is meglehet, hogy már egy másik, idegen, szőke csaj szájában turkál, s közben megfeledkezik arról, hogy épp egy fél órája szakított a barátnőjével.
 Lehet, hogy most már rám sem fog nézni. Áh, ez már biztos! Hisz ő Jack Meyers, a továbblépés megtestesítője. Nem is nézném ki belőle azt, hogy aggódna miattam most, hogy már nem alkotunk egy párt.
 Remegve álltam fel a földről, majd bedőltem ágyamba. Fejem a párnába fúrtam, s hagytam, hogy könnyeim a huzatot belepve folyhassanak végig kipirosodott arcomon. Torkomon már egy hang sem jött ki, nyöszörgésem pedig hasonlított egy retardált fókáéhoz. Szemhéjam nehezebbé vált, végül pedig álomba sírtam magam. Fejemben pedig azt a fiút láttam, aki mindeddig megtestesítette a világomat.